Puszta Sándor

Puszta Sándor, Katona (Görgeteg, 1911. okt. 28. – Leányfalu, 1983. márc. 5.)
Római katolikus pap, költő. Iskoláit Bp.-en végezte. A Pázmány Péter Tudományegy.-en bölcsészdoktori oklevelet szerzett filozófiából, művészettörténetből és esztétikából. Ezt követően tanulmányait Rómában folytatta.
1934-ben pappá szentelték. 1937-től haláláig Leányfalu plébánosa. Verseit és prózáját 1932-től az Élet, a Vigilia, az Új Idők, a Kelet Népe és más fővárosi, valamint erdélyi és felvidéki lapok közölték. 1942-ben költészetét Móricz Zsigmond üdvözölte a Kelet Népében, közreadván Kel a nap c. terjedelmes versfüzérét.
1945-től két évtizeden át jóformán nem adott közre verset.
1969-ben megjelent Hegyre menet ritkulnak a fák c. kötetével tért vissza az irodalmi életbe. Pályája kezdetén népies hangú tájverseket írt, kései korszakában stílusváltás következett be; az örök emberi passió verseivel, a lét könyörtelen törvényeinek megfogalmazásával. Erről szól A fények rézsüt esnek c. gyűjteményes kötete (1976) után a Személyreszólóan és a Cinkenyom verseiben, magas művészi fokon, s nemcsak a fájdalom, hanem a harmonikus búcsú, az elmúlásba történő
belenyugvás jegyében. (Magyar Életrajzi Lexikon)

„Puszta Sándor a legnagyobb rejtély volt előttem évekig. Ez a rejtély most megoldódott… mégiscsak költő lett. Idezüllik közénk… Ez a hang egészen az övé, tiszta és megdöbbentő. Ha elődöt keresek: Vörösmarty és Arany. A Dunántúl zengése és az Alföld áhítata. Örülök neki: Valaki jött.” (Móricz Zsigmond Kelet Népe 1942-05-15 / 9. szám)

Született Görgetegen, 1911. október 28-án Somogyban. Középiskoláit a budapesti ciszter-gimnáziumban végezte, ugyancsak a fővárosban szerezte doktorátusát. 1933-34-ben püspöki irodai beosztott, 1934-ben szentelte pappá Shvoy Lajos székesfehérvári püspök. Előbb Pilisvörösvárott, majd egy évig Ráckevén volt káplán. 1936-ban egyéni tanulmányi szabadságát Rómában töltötte. Hazatérve Ercsiben lett káplán, míg 1937-ben Shvoy Lajos püspök Leányfalura helyezte. Ezután következett 46 munkás év, eseményekben gazdagon költészettel telve, de az árnyakat sem nélkülözve. Meggyőzően sugárzó hite, bátor szónoki és költői stílusa és nem utolsó sorban messze-zengő érces hangja, valamint tisztelete gerjesztő fizikuma nemhiába tették már fiatalon népszerűvé és széles körben ismertté az egész országban. Sokszor és szívesen szerepelt prédikációival, beszédeivel búcsúkon, jeles egyházi eseményeken, szentmiséken, ünnepélyeken, rádióban és a sajtóban. Ő volt az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszus egyik rádióközvetítő bemondója.

Aháború évei alatt 1942-ben, majd 1944-ben kapott katonai behívót. Mint tábori lelkész megjárta az orosz frontot, másodjára egy „szerencsés” baleset (kéz és bordatörés) kapcsán 1944. novemberében tért haza Erdélyből, a frontról. A háború után 1945. júliusában háborús bűntett címén valaki feljelentette. 1945. július 8-án letartóztatták, megjárta az Andrássy út 60-at, a Fő utcát (Pestvidéki), közben rövid időre szabadlábra helyezték, majd egy hét múlva 1945. augusztus 2-án ismét letartóztatták. A Budapesti Népügyészség háborús bűntett címén emelt vádat ellene. 1945. október 19-én a Népbíróság szabadlábra helyezte ugyan, de a többszöri főtárgyalás, az Őt mentő hívek tömeges beadványai (Ercsi, Ráckeve, Leányfalu) és dr. Schirilla György védőügyvédje szorgos fáradozása ellenére is csak az 1947. december 12-én tartott főtárgyaláson bizonyosodott be ártatlansága. Felmentették. Ezután következtek a megaláztatás, a mellőzés, a megpróbáltatás évei. Az egyházellenes ideológia és hatalom megvonta hitoktatási jogát, megtiltotta, hogy az ifjúsággal foglalkozzék és mind írásban mind szóban ügyelnie kellett, hogy bele ne köthessenek. Így lett ez a korszak számára az „alkalmas idő”, hogy költészete kibontakozhasson. Igaz, egyelőre csak íróasztal fiókjának dolgozhatott, ott gyűjtötte gondolatgazdag verseit.

Egész életét három nagy érzelem hatotta át: a Szűzanya iránti mélységes tisztelet, édesanyjának szóló mindvégig gyermeki rajongása, és hőn izzó hazaszeretete. Ezek ihletésében gyűltek a gondolatok, a költemények. Számára minden költészet valamiképpen ima volt.

Bizony sok év telt el, míg 1969-ben megolvadt körülötte a jég. Újra a világ elé léphetett: az Írószövetség tagjai közé választotta, majd ezt követően a pap-költők közül elsőként jelent meg állami kiadónál „Hegyremenet ritkulnak a fák” című kötete. Ezt azután továbbiak követték. 1976-ban jelent meg négy évtized termését összefoglaló gyűjteményes kötete. Ismét a nyilvánosság fényében egy kritikus találóan írja: „Gazdag képzeletvilágú s eredeti költő. Újító és megőrző egyéni lírája az „örök” és „korszerű” szintézise”.

Betegsége váratlanul döntötte le a lábáról. 1983 januárjában súlyos panaszokkal, de a gyógyulás reményével került kórházba, ott műtétre. De a Gondviselés rendelkezése szerint Sándor-napra nem térhetett hozzánk élve vissza. Március 17-én dr. Szakos Gyula megyés püspöke, paptestvérek, hívek és tisztelői megszámlálhatatlan sokasága kíséretében helyezte örök nyugalomra édesanyja és húga mellé a leányfalusi temetőbe.

1999. augusztus 20-án a Leányfalut 46 évig szolgáló papköltőt szeretett falujáért végzett áldozatos és elévülhetetlen munkásságáért Leányfalu Nagyközség Önkormányzata Posztumusz Díszpolgári Címmel tüntette ki.