Kölley
György
Római katolikus pap, cserkészvezető, az európai magyar cserkészkerület vezetője két évtizeden át. Megjárta a Gulágot, három évet Magyarországon is börtönben volt.
Önéletrajzában írja: „Elbeszélésem értelme, hogy saját történetemen keresztül megmutassam olvasóimnak, milyen volt egy cserkészvezető élete a világtörténelem nagy vihara közepette, amikor nagyon könnyű lett volna elveszni. Az Isteni Gondviselés azonban mindig megtartott, mindenen átsegített. Pedig voltam olyan körülmények között (Oroszországban, de másutt is!), amikor csak pillanatokon múlott az életem. S én sem voltam erősebb, mint a többi! Én is csak ember voltam! De volt bennem hit, nagyfokú optimizmus, hogy „ez nem maradhat így”, „haza fogok menni”, és ez megtartott.”
_____________________________________________________________________________________________
_____________________________________________________________________________________________
Részletek Kölley György Értetek és miattatok című önéletrajz írásából
Börtöneim
Andrássy út 60.
Bevezetőnek csak annyit, hogy az Andrássy út 60. híre sokkal jobb volt annál, mint amit ott valójában tapasztaltam. Az autó az udvar közepére gördült velem, hátam mögött becsapódott a vasajtó, s ezzel elkezdődött az én fogolyéletem, amely 8 esztendőn keresztül tartott. Akkor persze, mindezt még nem sejtettem. Azt hittem, az igazság győzni fog, hiszen nem követtem el semmiféle „államellenes” cselekedetet. Nagyon csalódtam. Na, de nem vágjunk a dolgok elébe!
A bőrkabátosok egyből a pincehelyiségbe vittek, ahol egymás mellett sorakoztak a zárkák. Engem a baloldali 14-esbe löktek be. Utánam kiáltották:
– Büdös csuhás! Itt fogsz megrohadni!
Azzal bezárult az ajtó, s – életemben először – börtönben ültem; a börtönök közül is a legszörnyűbben.
Pár perc múlva egy őr jött és elvett tőlem mindent, ami még nálam maradt, aztán egyetlen szó nélkül visszatuszkolt a cellába.
Félelemben, bizonytalanságban telt el az első nap. A másodikon kezdődtek a kihallgatások.
Fölhurcoltak az első emeletre, beültettek egy szobába, egy kis asztal elé. Szemben velem ismeretlen államvédelmi tiszt helyezkedett el durva képpel, bosszúálló tekintettel.
– Na, hát itt van kedves Gyurka bá! – és föltette nekem a leglehetetlenebb kérdéseket a cserkészetről, a cserkészet „szovjetellenes összeesküvéseiről”, de minderről én semmit sem tudtam, semmit sem akartam elhinni, amit ő olyan két hatalmas pofonnal jutalmazott, hogy lefordultam a székről.
– Na, ne féljen! Ez még csak a kezdet! – tette hozzá. – Lesz ez rosszabb is!
Aznap éjszaka, 11 óra felé (egy emeletes priccs egyik oldalán feküdtem deszkán, se matrac, se takaró, semmi… csak saját ruhámban, amiben elhurcoltak) kinyílt az etetőlyuk, és valaki pisszegett. Odamentem. Egy férfikéz darab kenyeret, szalonnát adott be, s halkan mondta:
– Fogadja el ezt tőlem. Az én fiam is pap.
Egy pillanatra utánanéztem a kis nyíláson. Egy kobakos, régi börtönőrt láttam továbbmenni kékeslila ruhában és ugyanolyan színű sapkában.
Egy szép találkozás volt az ÁVO-n. Sajnos, többet nem ismétlődött meg.
Másnap a kihallgatás azzal kezdődött, hogy odaállítottak egy fal elé. A fal üvegszilánkokkal volt beszórva, és hátulról hatalmas reflektor világította meg. Ha az ember nyitva tartotta a szemét, teljesen elvakult.
Lábujjhegyre kellett állni, két karomat kitárni és a szememet tilos volt becsukni. Mondanom sem kell, hogy egy óra alatt kimerül az ember és összeesik, mint ahogy ez velem is történt. Mellettem is egymásután hallottam a puffanásokat, de nem volt szabad oldalra nézni. Aztán egy vödör hideg vizet loccsantottak a nyakamba, és újra felálltam. Mikor megint a fal felé fordultam, valaki elment mögöttem. Hallottam a lépésit, majd azt, hogy megáll, visszajön, és odaszól hozzám:
– Hát te hogy kerülsz ide Gyurka?!
Hátranéztem és egy volt osztálytársammal találtam magamat szemben. Stark Imrének hívták. Emlékeztem rá jól. Zsidó származása miatt annak idején sokan szidták, gúnyolták, s én néha-néha megvédtem, mert sajnáltam. Alapjában véve jóakaratú, jószívű gyereknek ismertem. Csendes, jeles tanuló volt, soha senkinek nem ártott. A dolgozatoknál gyakran puskáztunk. Én segítettem neki németben, ő meg nekem számtanban. Jól megvoltunk. S itt kellett találkoznom vele újra! Államvédelmi századosi rendfokozata volt.
Rám nézett. Szomorúság és szánalom volt a tekintetében, de meg is rettent egy pillanatra. Újra megkérdezte:
– Hogy kerülsz ide?
– Ezt én is szeretném tudni! – válaszoltam.
– Na, majd utánanézek! – s azzal eltűnt.
Másnap este nyílt a cellaajtó, megint egy régi őr jött be (olyan, mint az, aki a szalonnát, kenyeret adta), és csomagot hozott nekem. Spárgával volt összekötve. Pokrócba csavarva, a rózsafüzérem, kis ennivaló (emlékszem: körözött, kenyér) és egy kispárna. Láttam azonnal, hogy otthonról származó dolgok. Nagyon elcsodálkoztam. Az őr azonban csak annyit mondott:
– Maga ne kérdezzen semmit! – azzal becsapta az ajtót.
Később, hosszú évek múlva – amikor hazakerültem – tudtam csak meg, mi történt. A találkozásunkat követő éjjel Imre elment a lakásunkra. Két óra felé lehetett, amikor becsengetett. Húgom először nem akart ajtót nyitni, de Imre sürgette:
– Gyorsan eresszen be, mert különben elmegyek!
Húgom ijedten kinyitotta az ajtót. Bőrkabátos fiatalembert látott maga előtt, aki suttogva mondta:
– Gyurkától jövök, de ne kérdezzen semmit! Pakoljon neki gyorsan össze valamit, amit gondol. Ennivalót, takarót, kispárnát (az nagyon jó lesz!), meg hát még, amit akar. De oltsa el a lámpát! – tette hozzá. – Mindezt sötétben csinálja!
Húgom, ahogy tudott, becsomagolt: takarót, kispárnát, kis körözöttet (ami kéznél volt), darab kenyeret, s mellé tette a rózsafüzéremet. Be akarta csúsztatni az imakönyvemet is, de Imre ráförmedt:
– Azt ne! Azt nem viszem. Nem tehetem. Hagyja itt! Különben sem tudom megérteni, miért ment a maga bátyja papnak!? Jó barátom volt, osztálytársam, de sose gondoltam volna, hogy ilyen pályát választ a szerencsétlen!
Végül még annyit fűzött hozzá:
– Maga nem tud semmit. Nem voltam itt, engem sose látott. Viszontlátásra.
Azzal elment.
Húgom az ablakhoz rohant és látta, hogy a bőrkabátos férfi átrohant az út másik oldalára, és a fal mellé lapulva a Körtér felé futott, ahol egy fekete autó várt rá. Beugrott a kocsiba, és elindult (az Andrássy út 60. felé).
Így kaptam meg a csomagot, és így maradt meg az én jó emlékezetemben Stark Imre, akiről sose tudtam elhinni, hogy ÁVO-s tiszt lett, mint ahogy ő sem értette, miért mentem papnak. Csak később értesültem róla, hogy az ÁVO-nál ezredesi rangig vitte, de később – a Rajk-ügy kapcsán – kivégezték.
Ilyen az élet és ez csak egy epizód a sok közül, mely velem ebben a rettenetes börtönben történt.
Éjszakánként hallottam embereket üvölteni, csapásokat csattanni…
– Jaj ne! Elég volt! Hagyja abba! – és más hasonlókat.
Mesélték, hogy egyeseket az emeletről dobtak le és szörnyethaltak az udvar kövezetén. (Reggelre, persze, mindig eltűntették a nyomokat.) Mindezt csak mesélték, de miután magam is ott voltam és magam is megismertem az ÁVO-s módszereket, nagyon jól el tudtam képzelni, hogy mindez szóról-szóra igaz.
A harmadik napon felvittek egy szobába és – legnagyobb ámulatomra! – hatalmas fegyverhalom mellé állítottak.
– Látja, ezek a maga cserkészei! – és két pofont kaptam jobbról és balról, ugyanattól az ÁVO-s tiszttől, aki már előzőleg sem fukarkodott vele. Közben kérkedve mesélte, hogy ő volt az, aki a Gömbös-szobrot annak idején fölrobbantotta.
Majd nyílt az ajtó, és betuszkoltak összekötözve három embert. Az egyik Oloffson Placid bencés tanár volt, akit jól ismertem a gimnáziumból, a másik kettő Unden Miklós és Ditzl Károly egyetemista rajvezetők. Mindegyiken láttam az ütések nyomait; kék-zöld foltok éktelenkedtek rajtuk és alig álltak a lábukon. Őket is odaállították a fegyverhegy mellé.
Később mellénk lökték még páter Vág József jezsuita atyát is a Manrézából; állítólag ő volt a két fiú gyóntatója.
Aztán fényképészek jöttek, és elkészítették rólunk a legembertelenebb képeket – a „világsajtó számára” (így mondták) – azokról a „cserkészgengszterekről”, akik a szovjet hadsereg elleni merényleteket és összeesküvéseket szervezték. (Mindebből, persze, semmi sem volt igaz, de én hiába bizonygattam ezt.)
Másnap, amikor fölvittek, ismét behozták Unden Miklóst és Ditzl Károlyt. Ütlegekkel kényszerítették őket, hogy elmeséljék nekem azokat a szörnyű dolgokat, melyekről – állítólag – nekem is tudnom kellett.
Szaggatott mondatokkal (a teljes lelki és fizikai összetörtség állapotában voltak) elmondták végül a Kamaraerdei kirándulás történetét.
Mikor később, a Conti utcában, a szovjet katonai törvényszék épületében, majd a Szovjetunióban összetalálkoztam bencés diákokkal, akiket szintén ezzel az üggyel kapcsolatban ítéltek el, megtudtam a kirándulás igaz történetét is, amit az Andrássy úton teljesen meghamisítottak.
Az ÁVO-n kegyetlen kínzásokkal kierőszakolt verzió úgy hangzott, hogy a cserkészek, az erdőben lesben állva, hátulról lelőttek egy szovjet őrmestert, majd kifosztották és eltemették. A diákoknál egyébként nagy fegyverraktárt találtak, amelyet további terrorakciók végrehajtása céljából gyűjtöttek össze. Mindezt ámuldozva hallgattam, hiszen soha ilyesmiről nem tudtam.
Miután elvezették a többieket, kaptam megint két hatalmas pofont.
– Maga rohadt csuhás! Magának minderről tudnia kellett!
De amikor makacsul tovább állítottam, hogy minderről most hallok először, elvezettek.
Aztán hosszú-hosszú napok következtek (talán 5-6 nap), amikor felém sem néztek, kihallgatásra sem vittek.
Egyszer aztán mégiscsak nyílt az ajtó.
– Most maga azonnal összecsomagol! – parancsoltak rám, pedig alig volt mit „összecsomagolnom”.
Beültettek egy lefüggönyözött kocsiba, és elszállítottak az Andrássy út 60-ból a kőbányai Gyűjtőfogházba, ott is a 3-as számú csillagba…
_______________________________________________________________________________
Útban Kelet felé
Kinyíltak a zárkaajtók, olvasták a neveket, a folyosón sorba állítottak körülbelül 1900 embert (átlagban ennyi volt egy fogolyszállítmány). Összekötözték hátul a kezünket és máris megindultunk a teherpályaudvar felé. Sokat nem láttunk a városból, de minket sem látott senki, mert az utcákról elterelték az embereket. Farkaskutyákat vezető, géppisztolyos szovjet katonák „davaj, davaj” kiáltásai közepette értük el a vonatot.
Marhavagonokba zártak minket, mindegyikbe annyi embert, amennyit ők „megfelelőnek” ítéltek. (Rendszerint 90 személy került egy vagonba, melynek külső falára krétával felírták a létszámot.)
Hajnal felé (az ablakok be voltak deszkázva, nem láthattunk semmit) elindult a szállítmány, és elég lassan gördült tova.
Pár óra múlva hagyhattuk el Magyarországot és másnap, valamikor dél felé, érkeztünk meg Lembergbe (Lvov-ba, ahogy ők mondják), az ősi városba, ahol megint kinyitották az ajtókat, kihajtották az embereket. Kezeinket újra összekötözték, és tereltek-tereltek bennünket, míg el nem értünk egy hatalmas épülethez, ami valamikor laktanya lehetett, de ablakai a háború alatt kitörtek s most arra szolgált, hogy itt szortírozzák, osztályozzák a Szovjetunió felé induló emberszállítmányok anyagát.
Ide kerültünk mi is. Minden terembe a helyiség nagyságának „megfelelő” mennyiségű személyt tuszkoltak be. Itt még vegyesen voltunk: politikai foglyok és szovjet állampolgárok (katonaszökevények, banditák, rablók, akiket útközben fogtak el, vagy akiket a lakosság följelentett). Itt gondolkoztunk el először a szovjet ember mentalitásán. Olyan gonosztevők, akiket a régi Magyarországon 10-20 évre ítéltek volna, azonnal összebarátkoztak, majd össze is játszottak az őrséggel. Nekik szabad bejárásuk volt a szobákba: minden fogolytól azt vettek el, amit akartak.
Az annak idején Sopronkőhidán kapott bilgeri csizma így került le a lábamról már másnap, mert az egyik banditának megtetszett. Odarohant és kezdte leráncigálni rólam. Mikor ellenálltam, úgy vágott képen egy széklábbal, mint annak a rendje. Azonnal láttam, hogy itt nincs mit tenni. De hozzám hasonlóan járt a többi fogoly is.
Másnap, amikor az őrség bejött, mindenkinek megvizsgálta a „lábbeli hiányát”, mintha mi sem történt volna. Akinek nem volt cipője, annak szalmapapucsot adtak, amit madzagdarabokkal kellett a lábára kötöznie. (Évekig ilyen szalmapapucsban jártam – télben, fagyban, hóban, sárban és vízben egyaránt.)
Alvóhelyünk a padló volt, ahol ugyanabban a ruhában feküdtünk, amelyben a Vilma királynő útról elvittek. Piszkosak, tépettek, szakállasak voltunk. Ha most egy képen viszontlátnám úgy magamat, nem hinném el, hogy az én vagyok.
Lelkileg nagyon megviselt állapotban voltunk mindnyájan, hiszen még mindig nem akartuk elhinni, hogy elraboltak bennünket a saját hazánkból, még mindig nem tudtuk felfogni, hogy – jogtalanul és igazságtalanul – egy ellenséges hatalom markába kerültünk, amely azt csinál velünk, amit akar. Ezeknek az embereknek a kezében mi csak számok voltunk, vagy még azok sem és egyáltalán nem érdekelte őket, hányan pusztulnak el közülünk.
A szokásos napi kétszeri levest itt is megkaptuk (itt nem csalán-, hanem hántolatlan zableves volt, amiből szintén hiányzott minden: szinte csak lé volt), és ahhoz 20 deka szovjet kenyeret adtak, amelyet – nedves, sáros lévén – nem lehetett sohasem rendesen megemészteni. Ezen tengődtünk. Erőnk állandóan fogyott. Éreztük, nem vagyunk már képesek sokra. De „túl kell élnünk mindent”, ezt mondogattuk egymásnak.
Ott volt mellettem Oloffson Placid, páter Vág, Lukács Pelbárt (a hatvani ferences rendház főnöke) és ott voltak sokan a fiatalok közül is, akiket ezekben az „összeesküvési” ügyekben ítéltek el.
Összebújtunk egy kupacba, úgy próbáltuk egymást melengetni. Nagyon hideg volt már. Az ablakok betörve és nem adtak sem matracot, sem takarót. Saját ruháinkon feküdtünk, azokkal takargattuk be egymást. Közben – vandál módon – berohant a terembe egy-egy bandita, szemrevételezte, hogy kinél van még valami jobb holmi, amit azonnal leszedett (letépett!) róla, és máris magával vitt. Az őrök mindezt tehetetlenül és közömbösen nézték.
Két vagy három nap telt el így. Vártuk a „nagy szállítást”.
Közben megint orvoshoz tereltek bennünket, aki vörös festékkel rárajzolta fenekünkre a kategóriaszámot (én akkor már a 4-es kategóriában voltam), amit nem lehetett lemosni. Ezáltal lehetett a fogolyról később is megállapítani, hogy hová tartozik és elkerülni azt, hogy csaljon, vagyis jobb kategóriát írjon be magának, hogy ezáltal könnyebb munkát kapjon, mint amit elbír.
Egy nap megint sorba állítottak (egy-egy ilyen sorakozó 4-5 óráig is eltartott), estefelé eltereltek a teherpályaudvarra és bevagoníroztak bennünket.
Ezek már fogolyszállításra átalakított vagonok voltak. A marhavagon közepén, kb. 1,20 méter magasságban, még egy deszkaemelvény volt, azon négyszögletesre kifűrészelt lyuk, melyhez kis létra támaszkodott. A társaság egy részének fel kellett másznia, másik része pedig lent maradt az alsó szinten. Nekem szerencsém volt, mert alulra kerültem, ahol jobb levegő volt.
A foglyok párája, bűze mind fölszállt, s a föntiek fulladoztak a rossz levegőben.
Életünkben először láttunk ilyen „fogolyszállító” vagont, melybe drótketrecbe vágott kis ajtón kellett négykézláb bebújni. A drótketrec mellett mindjárt egy padlóba fúrt lyuk, azon fából összetákolt csatornaszerűség: itt lehetett elvégezni a szükségletet. A vagonban – látszatra – vaskályha is volt, de ennek melegét édeskeveset éreztük. Ezt egy őr fűtötte, időnként bemászott. Mikor megállt a szerelvény, rádobott egy-egy barnaszén darabot, éppen csak hogy pislákoljon a tűz.
Annyi helyünk volt csak, hogy hétrét görnyedve, összekuporodva egymás mellé tudtunk ülni. A lábunkat már nem volt mód kinyújtani. Ilyen helyzetben kellett eltöltenünk több hetet, míg végül megérkeztünk a számunkra kijelölt táborhelyre.
Ez volt életem legborzalmasabb utazása. Nem csak az elhagyatottság, kiszolgáltatottság érzése nehezedett ránk, hanem teljes összetörtségünk tudata is; az, hogy most valóban „Isten kezében” vagyunk, az ő különös kegyelméből maradhatunk csak életben.
Az élelmezés itt is rossz volt, és sokban függött az útvonaltól, ahol éppen haladtunk.
A vonat, megítélésünk szerint 100-150 kilométerenként állt meg. Ilyenkor hallani lehetett a farkaskutyák csaholását, mert körbefuttatták velük a vagonokat, hogy szökésre alkalmas lyukak után szimatoljanak.
Az őrök végigrohantak a tetőn is és fakalapácsokkal végigkopogtatták a kocsikat, nincs-e valahol elfűrészelve a tetőszerkezet – menekülésre alkalmas rést nyitva a raboknak.
Gondolom, az őröknek sem lehetett kellemes ez a hosszú utazás a novemberi (15-e körül lehetett) hidegben. A hőmérő állandóan -10 fok körül mozgott. Mi borzasztóan fáztunk, és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy vagonba itt már 180 személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk utunk céljához, Finn Karéliába, átlagban 100-130-an voltak még életben.
Mellettem derék emberek voltak. Az egyik egy idős bácsi (Örsneknevezték). Kultúrmérnök volt, és Ausztriában rengeteg hegyi vasutat épített. Bécsben, a szovjet zónában fogták el egy este. Elhurcolták, és soha többé nem látta viszont az otthonát. A másik szomszéd lengyel egyetemista volt (Galuskinak hívták), nagyon kedves fiú. Németül is beszélt. Ezzel a két emberrel társalogtam, amíg meg nem haltak. Mindkettő nagyon rossz állapotban került a vagonba. Alig tudtak a helyükre kúszni, és állandóan fáztak. A padló szinte teljesen jeges volt, se szalma, se semmi nem volt a földön. Ültünk a – hol vizes, hol fagyott – deszkapadlón, s így természetes, hogy egyikünk-másikunk gyorsan fölfázott; s aki egyszer fölfázott, annak vége volt. Orvosságot nem kaptunk. Kétszer hoztak naponta levest (hol csalán-, hol hántolatlan zableves volt). Majd egy darab kenyeret és sós halat adtak, ami után rettenetesen megszomjaztunk. Víz viszont nem volt! Aki egyszer hasmenést kapott, hamarosan meghalt, mert nem rendelkezett ellenállóerővel.
Esténként összebújtunk, hogy enyhítsük a fázást. Egy hajnalban arra ébredtem, hogy az egyik oldalam nagyon hideg. Odafordultam, megtapogattam, és ott ült az öreg bácsi holtan. Álmában érte a vég. A hullák összeszedése úgy történt, hogy amikor a vonat megállt és beadták az élelmet, az őr bekiáltott, hogy „van-e halott?”. Ha azt feleltük „da”, bejött. A testet a drótba vágott kis ajtóhoz kellett tolnunk, ő kihúzta, és kidobta a hóra. Hogy azután mit csináltak vele, soha nem sikerült megtudnunk. Átírták eggyel kevesebbre a krétával fölrajzolt számot, és mentünk tovább.
Lengyel barátom is egy éjjel folyamán mondott búcsút az életnek. Nem láttam, nem hallottam, amikor meghalt. Nem nyöszörgött. Igaz, az állandó kerékzakatolásban ezt nem is lehetett volna hallani. Másnap reggel láttam csak, hogy elszenderült. Szóltunk az őrnek, őt is kihúzták a vagonból, és ezzel az ügy el volt intézve.
Ilyen gyötrelmek között, ilyen lelkiállapotban utaztunk. Számunk állandóan fogyott. Hárman-négyen haltak meg átlagban naponta, és ez ellen senki nem tett semmit, ezt senki nem akadályozta meg. Orvosság és segítség nem volt. „Aki túléli, túléli” – volt bizonyára az elmélet.
Hosszú hetek vonatozása után, miközben éreztük, hogy egyre hidegebb lesz (a kis vaskályha nem melegített jóformán semmit) érkeztünk meg utunk céljához: Medvezsugorszkba
Kölley György hűgának előszava az önéletrajz elé
Az én bátyám
amikor 1969-ben arra kényszerült, hogy szeretett hazáját végleg elhagyja, München csendes villanegyedében bérelt egy kétszobás lakást, pici konyhával, fürdőszobával. Valahányszor átjövünk az óceán másik partjáról, itt ütjük fel tanyánkat, ez a második otthonunk. Itt élvezzük szeretetét, figyelmes gondoskodását, s esténként vidáman mesélünk gyermekkorunk kalandjairól. Élmény ebben a kis lakásban körülnézni! Mennyezettől a padlóig a falakon nemcsak családi fotók, cserkésztáborok képei vannak, de százszámra a szebbnél-szebb faragott kulacsok botok, kopjafák, festett tányérok kancsók, hímzett cserkésznyakkendők, csodaszarvasok – vasból, fából. A tarka sokaság közepén hatalmas kengurubőr díszeleg, tele aláírásokkal. Rajta nagybetűkkel: „Emlék a kenguruk földjéről”(Ausztráliából!). De nem is lehet mind felsorolni, ami itt van faragva, hímezve, festve – „köszönöm”, „hálával”, „szeretettel”… feliratokkal a világ minden részéből. A népviseletbe öltöztetett babáknak már csak a szekrények tetején jutott hely. Ruhájuk árulja el, hogy honnan származnak. Disney Land „Smal World”-jét idézik: csipkés, tollas, dolmányos öltözetükben szinte táncra perdülnek…
Egyszóval, egész múzeum van itt, de a tárgyak értéke nem mérhető pénzben. Felbecsülhetetlen, akár a szereteté! A hímes tojás, a zenélő kút éppoly megbecsülést kap, mint a vitézi érem, mert – ahogy bátyám mondja – „Ezek mind cserkészeim és volt tanítványaim munkái!”.
Valahányszor itt vagyok, megnézem, hogy az a kis, magyaros mintájú, kézzel festett levélke Venezuelából megvan-e még? De a levélkét ott találom ma is, ezzel a felirattal: „Legyen az erdő akármilyen sötét, csak el ne engedjük egymás kezét!” Mellette fénykép arról, amikor II. János Pál pápa fogadta a magyar cserkészeket, a tőle kapott rózsafüzér és ezüst plakett. Itt látom gróf Teleki Pál és Mindszenty hercegprímás komolytekintetű portréit. Aztán egy olajfestmény, amely a leányfalui templomot ábrázolja…
A templom alapítói közt voltak a dédszüleink. A színes ólomablakokban meg is örökítették a nevüket. Itt misézett gyakorta Köhler Ferenc lazarista rendházfőnök (nagybátyánk). A nagyszüleink itt kötöttek házasságot, s itt ünnepelték aranylakodalmukat is, 6 gyermekük, 16 unokájuk és vagy 60 közeli vérrokon társaságában. Valahányszor Magyarországra látogatok, mindig kimegyek Leányfaluba is. Még mindig akadnak, akik emlékeznek ránk, és örömmel elbeszélgetnek a falu fénykoráról, amikor a Rausch és Köhler családok vezető szerepet játszottak itt.
Nagyapánk, Köhler István, mérnöki tudományát saját tűzoltószer gyárában, Kőbányán tette Európa-szerte ismertté. Mind a hat gyerekéből kiváló ember lett. A legidősebb, Ferenc, a Pázmáneumban végzett és szerzetesnek ment. Rengeteg vezető megbízatása mellett egy darabig Habsburg Ottó trónörökös nevelője is volt. A másik két fiúból (István és László) mérnök lett és gyárvezető. A legifjabb, Andor, volt a mi édesapánk.
1914-ben (18 éves korában) lovas tüzérként került az olasz frontra. Harcolt Piavénál és 1918-ban, mint főhadnagyot először arany, majd nagy ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. Sohasem viselt frakkot vagy szmokingot. Daliás alakján – ünnepségek alkalmával – sújtásos díszmagyar feszült, sok kitüntetéssel.
A frontról hazatérve megnősült, és bekerült a naphegyi Schmidbauer családba. A harcok még folytak, amikor édesapánk a gellérthegyi nemzeti alakulatba jelentkezett. Történelmi tény, hogy a ludovikások a dunai monitorokkal későn érkeztek. Közben a vörösök elfoglalták a Citadellát. Apánk – 18 tiszttársával – fogságba esett, és a pincében felállított vésztörvényszék mindannyiukat halálra ítélte. Édesanyánk akkor már állapotos volt. Le-fel kellett járnia a hegyről, és hosszú órákat sorban állni élelemért. Az izgalmak és nélkülözések következtében a terhessége idején 20 kilót fogyott. Kétségbeesetten kilincselt kihallgatásért, közbenjárásért a férje ügyében. Végül Szamuellyhez is bejutott, és addig nem tágított, amíg ígéretet nem kapott édesapám kiszabadítására.
A tisztek kivégzése már elkezdődött. Apánknak is megmutatták a bitófát. Ekkor azonban hirtelen nyílt a börtönajtó és a beeső fénycsóvában ott állt az őr, akiben apám felismerte azt a tűzoltógyári munkást, akinek ő volt mindig a kedvence.
– Bandi úr, maga az? – suttogta megdöbbenten.
– Igen.
– Mit tehetek magáért? Van valami kívánsága?
– A zsebkendőmet szeretném visszakapni, meg az írótollamat! Kis idő után az őr megjelent a kért dolgokkal, majd ismét eltűnt. Apám kézről kézre adta nagy, fehér monogramos zsebkendőjét, ami perceken belül megtelt a foglyok aláírásaival. A nevek alatt az ítélet időtartama, vagy kereszt – a halálraítéltek esetében.
Alig készültek el az aláírások, ismét zörrent a zár.
– Szedje össze a cókmókját, és gyorsan jöjjön utánam! – intett az őr.
Apám a zsebkendőt, társai jegygyűrűit, az átadott órákat zsebre tette, hogy majd eljuttassa a hozzátartozóknak. Aztán megindult a szűk, sötét folyosón. Még hallotta, hogy bezárták mögötte újra a rácsot, majd valaki kilökte gyengéden az utcára. Kis sikátorban találta magát. Sietve indult el a Naphegy irányába. Délután 3 órakor ért haza. Anyánk alig hitt a szemének, amikor meglátta.
1919. november 29-én született meg a pici, 2 kg 20 dekás fiúcska. Az orvos a tenyerére emelte és anyám elé tartotta, aki ijedten nézte:
– Ó, de kicsi!
– Kicsi, de ebből lesz majd a nagy ember! –mondta biztatásul az öreg orvos.
Apám fivére, László tartotta a keresztvíz alá, és Feri bátyjuk György névre keresztelte.
Apám igen büszke volt elsőszülött fiára, csak még azt nem tudta, miből fogja családját eltartani. Anyánk édesapja nemrég hunyt el. Nagymama egyedül vezette azóta a belvárosi Váci utcában lévő Weszely István sportüzletet. Apám beállt neki segíteni, majd teljesen átvette nagyanyámtól a munkát. Mint sportember és versenyző nemcsak megtartotta a cég jó hírnevét, de az ország legjobban felszerelt sportáruházává fejlesztette.
Mi ketten már iskolába jártunk és gyakran bementünk az üzletbe, ami mindig csodás élmény volt számunkra, hiszen – a sportszereken kívül – apám sok játékot is tartott.
Egyszer, amikor épp ott voltunk (húgom is negyedik évében járt már) megszólalt a telefon.
– Hozzátok rendbe magatokat, s amikor a felséges asszony belép, hajoljatok meg illedelmesen és köszöntsétek egy kis verssel! Mi azonban riadtan, némán álltunk, amikor megláttuk – két lakáj kíséretében – a fess vitéz nagybányai Horthy Miklósnét. A helyzetet húgunk mentette meg. Nagyot pukedlizett, odapenderült eléje és selypítve, de hibátlanul elmondott neki egy kis verset. Jutalmul csókot kapott a homlokára, s attól kezdve apám udvari szállító is lett; főleg vadászfelszereléseket, sportruhákat, lovaglócsizmákat vásároltak tőle.
Ebből az üzletből nemcsak a kirakatban megfakult pulóvereket, sálakat, fürdőruhákat kaptuk meg, de szánkót, teniszütőt, sífelszerelést is. A nagymama naphegyi kertjében nyáron teniszeztünk, télen pedig a felöntött pályákon korcsolyáztunk. Tanítóink a szüleink voltak. Anyánk lánykorában a Tátra-Lominc-i bobpályán versenyzett, majd Lillafüreden folytatta a bobozást.
Apánk szigorúan nevelt bennünket. Nemcsak tanulmányainkat ellenőrizte, de az asztalnál is figyelt ránk. Nem válogathattunk, a könyöklésért pedig pofon járt. Síelni úgy tanított minket, hogy mikor 8 évesek lettünk, felvitt mindkettőnket a Svábhegyre, felkötötte ránk a talplakat és meglökött. Mentünk lefelé a lejtőn, ahogy tudtunk… Utána aztán megmondta, mi nem volt helyes, máskor hogyan kell csinálnunk.
Ő – nagyszerű síelő lévén – gyakran rendezett versenyeket, sőt a honvédségi síversenyekre is őt kérték fel bírónak éveken át. Nyáron vezérevezős volt a MAC (Magyar Atlétikai Club) margitszigeti csoportjában, a vasárnapjait mindig ott töltötte. Apánk mindhármunk eszményképe volt: kemény, de igazságos, Istent, hazát, családot szerető, csendes, szerény ember. Minket kemény életre nevelt. Azt akarta, hogy mindig, mindenhol megálljuk a helyünket, s ezért nagy hálával emlékezünk vissza rá. Édesanyánk sokáig élt, egyike volt azoknak, akiket még Nemzetvédelmi Kereszttel tüntettek ki. Nem látszott meg rajta, hogy milyen kálváriajárás volt az élete. Kilencvenedik évét taposta, de friss szellemi képességekkel. Legnagyobb öröme az volt, ha a fiához mehetett látogatóba. Nyolcvanéves koráig nem kapott útlevelet (fia „büntetett előélete” miatt), de azóta minden évben. Ez a viszontlátás adott neki erőt és új lendületet.
Gyakran ült itt velem szemben. Sárközi hímzést készített Gyurka kelyhére, amit a cserkészektől kapott, pappá szentelésének 25. évfordulóján.
Édesanyám a húgommal aztán visszatért Budapestre. Én pedig másnap útra keltem férjemmel a tengerentúlra, második hazánkba.
Itt, Münchenben maradt minden a régi. Bátyám reggel 5-kor kel, 6 után megy le a kocsijához, mert Pullachban már várnak rá az öreg apácák, hogy misét mondjon nekik a Münchentől nem messze lévő erdő szélén álló kis kápolnába. Noha Gyurka is 66 éves már, ő vidítja fel elhagyottságukban ezeket a magányos embereket.
Soha nem panaszkodik. Teljesen lefoglalja a napi munkája, teljesen betölti „gyerekei” sorsa. Kati, Monika, Luci, Pisti, Laci, Sophie… s még vagy ezer. Öt világrészben, 18 ország magyar gyerekeiből áll az ő „családja”.
Nekem fáj, amikor látom, hogy nem minden gyerek hálás azért, amit érte tesz. Rajtam kívül kevesen tudják, hogy még az éjszaka óráit is a cserkészetre áldozza! Ilyenkor álmodja meg a téli tábort, a húsvétit, a nyárit… (Aki csak egyszer is részt vett egy ilyen táboron, soha életében nem felejti el! Öregkorában is legszebb emléke marad.)
Mikor leszáll az est és elbúcsúznak az óesztendőtől, felhúzzák az árbócra a zászlót. Hatalmas tábortűz lángjai mellett száz torokból csendül fel a Himnusz. Éneklik, fáklyát lobogtatva az éjszakában… Ezek a napok, órák kárpótolják Gyurka bá’-t mindenért, s már nem is emlékszik a gondokra, bajokra. Teleszívja magát a havasok illatával, és a fiatalok társaságában ő is ifjúnak érzi magát, mint régen. De alig ér haza, alig teszi le a gúnyát, máris megkezdi a nyári tábor szervezését. A begyűjtött pénz sohasem elég. Ez nem olyan, mint a Los Angeles-i olimpiász, amely – tudvalevőleg – hatalmas nyereséggel zárult. Gyurka bá’ már rég csontváz lenne és az adósok börtönében senyvedne, ha nem létezne Erzsébet néni és pár más, hálásszívű öregcserkész tisztelő, aki megmenti a helyzetet. S már felzúgnak a motorok… indul a karaván… A Genfi tó partján Erzsébet néni várja őket tárt karokkal. A park csendjét felveri a cserkésznóta…
Most, hogy itt ülök és búcsúzom, az egyszerű bútorok szinte eltűnnek a szemem elől. Csak a sok tarka hímzést látom, a tucatnyi párnát és terítőt. Ezek takarják be a fakuló huzatokat, ezek melengetik az ember szívét. Hisz minden, ami itt van, a szeretet és hála kifejezője.
Aztán megakad a szemem (órákig el tudnám nézni) a fekhely fölött lévő hatalmas Budapest-látképen. Alatta arasznyi betűkkel: „Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára?”…
Este 10 óra után tér haza a napi munkából. Itt hajtja álomra a fejét, a kép alatt. Már egy éve nyugdíjban van, de csak a jövedelme lett kevesebb, a munkája nem – az egyre több, mert jönnek a fiatalok. A szomszéd szoba gyakran megtelik hálózsákokkal és 6-8 fiatal lel otthonra Gyurka bá’-nál. Reggel sorban állás a fürdőszobánál, a konyhában finom reggeli készül az egész ház tele lesz jókedvvel. Időnként a háziasszony felemeli a lakbért, de ő csak vállat von. No, nem baj, … Fog ez menni!… Ilyen az én bátyám, mindenki Gyurka bá’-ja….
Dr. Oszlányiné Kölley Katalin
München, 1985. október 15.